Szia!

Régen történt, majdnem két hete. Igen, az már rég volt, akkor még minden más volt.

Borongós, nyálkás márciusi reggel, pont olyan, amikor legszívesebben ki sem mozdulna az ember. Valahogy ez a kellemetlen időjárás a vonat utasaira is hatással lehetett. Szinte hang nélkül telt az út, valaki a telefonját, vagy egy könyvet bújt, volt aki pedig csak bámult ki az ablakon. Olyan rideg, hideg volt az egész, mintha az a reggel mindenkinek rosszul indult volna, mintha csak baj és bú lenne ezen a világon. Az egyik állomáson felszállt egy házaspár a 2-3 éves kisfiukkal. Az anyuka mintha megérezte volna ezt a kellemetlen hangulatot, igyekezett szinte észrevétlenül helyet foglalni és csendben tartani a kisfiát. Telefont vett elő és elindított egy mese lejátszást, hogy lekösse a fiút. De őt nem érdekelte a mese, őt a sok idegen ember érdekelte, vagyis kizárólag a gyengébbik nem. A közelében lévő összes nőnek, mindegyiknek, a tinilánytól a nagymama korúig kereste a tekintetét, mélyen a szemébe nézett, férfiasan a 2-3 évével, hangosan köszönt és olyan puszit küldött a pici kezével, hogy a nők sorban pirultak bele. Volt akinek csak egyszer, volt olyan, akinek többször is, addig csinálta, míg a pusziért cserébe nem kapott egy igazi mosolyt. Mire a vonat a végállomásra ért végzett is az önként vállalt feladatával. Mindenki mosolyogva szállt le. Nemcsak a nők, a fiúk, férfiak is, mert valahogy ez a kisember a nagyon aranyos viselkedésével kiűzte a rossz kedvet aznap reggel abból a vasúti kocsiból. Kicsit mindenkinek szebbé tette a napját. És tényleg sokszor ennyi is elég lenne, csak egy mosoly és egy Szia!

Nehéz idők ezek a mostani napok és az elkövetkezendő időszak is az lesz mindannyiunknak. Ha nem magunk miatt aggódunk akkor a szeretteinkért, barátainkért, ismerőseinkért. Ha személyes üdvözlésre nincs lehetőségünk akkor emeljük fel a telefont, vagy használjuk az internetet, hogy egy Szia!-t mondjunk egymásnak.